Szókimondó, tabudöntögető, merész, a terhesség hónapjait leíró gyerekkönyvből már nagyon sok van, ez a könyv ezekhez képest nem igazán mond semmi újat, viszont olyan jó ezt az időszakot a maga természetességével, szépségével és könnyedségével elmesélni. A guszta rajzok, az állatvilágból vett példák és az egyre nagyobb gyümölcsök okosan és kreatívan színezik a lapokat, amiken még azt is megtudhatjuk, hogy hónapról hónapra hogyan van az anya. Komplikációk, fájdalmak, félelmek és kétségek ebben a könyvben nincsenek, mint ahogy az apa is csak az első és az utolsó hónapnál kap szerepet. Ott is csak marginálisan. De talán nem is baj, ez a könyv a hiányosságaival együtt is teljes és élvezetes.

Van az a vicc, hogy „Ki az, hajnalban kel, fehér sipkája van, ő süti a kenyeret, de nem a pék az. De a pék az.” Namost, a Nevermoor-ról is ez a vicc jutott eszembe, csak épp egész másképp: „Mi az, tele van csudával és varázslattal, a könyv hatalmas sikert ért el szinte rögtön a megjelenését követően és nem a Harry Potter az. Hát a Nevermoor.” Szóval igen, kicsit olyan, mint a Harry Potter, de közben meg egyáltalán nem olyan. Hanem más. Teljesen. Nem is hasonlítanám őket a továbbiakban, hanem elmondanám, hogy a Nevermoor tele van pörgéssel és finom utalásokkal, csavarokkal, izgalommal és kemény társadalomkritikával, több szinten értelmezhető tartalommal, úgy, hogy közben semmi sincs túlmagyarázva, vannak viszont okos és vicces beszólogatások, no meg persze csomó csuda és meglepetés, amiknek köszönhetően – talán ennyit szabad szpojlerezni – a halálra ítélt tizenegy éves lány, Morrigan Crow a végén azért csak megmenekül. És ahogy az Így jártam anyátokkal című sorozatban, úgy a Nevermoor-ban is komoly szerepet kap egy bizonyos esernyő.

Nem csak az a közös a kaki, a benzin és az elektromos áram útjában, a banántermesztésben és mondjuk az internetes rendelésben, hogy ezek, és még tizenöt további, elsőre magától értetődőnek tűnő, de közben egyáltalán nem is magától értetődő, mindennapi téma mind benne van ebben a könyvben. Hanem az is, hogy a gyerekeknek épp úgy izgalmas lehet kicsit ezekről tanulni, mint a felnőtteknek, akiknek bőven tud újat mutatni ez a kreatívan és okosan felépített, gazdagon illusztrált mű. Az már csak hab a tortán, hogy a burkoltan környezettudatosságra is nevelő könyvben az édesen megrajzolt figurák között van ám mindenféle szemszínű, szemformájú, frizurájú, bőrszínű és nemű is.

Csomó állat, amiről a népi és gyermeki hiedelem csomó mindent gondol és/vagy csomó állat, aminek a működését nem értjük. Sem mi, sem a gyerekeink. A hiedelmekről megtudjuk, hogy azok nem is úgy vannak, amiket pedig nem értünk, azokat meg végre megértjük. Szóval ez a könyv helyretesz és okít, mindezt viccesen, érdekesen és kedvesen, csomó édes illusztrációval és okos ténnyel, a kérdés mindössze annyi, hogy ettől majd fogynak-e az állatvilággal kapcsolatos babonák és előítéletek, és hogy ettől a könyvtől majd jobban odafigyelünk-e az állatokra. Szeretném remélni, hogy igen.

Kínos, a gyerekeket szívató, agresszív tanár, tőle félő és tőle herótot kapó, de azért a feladatot teljesítő diákok. Persze, a rejtett cél itt is egész más, mint gondolnánk, de ez majd kiderül. S hogy ez így volt a szerző, Ecsédi Orsolya nem is olyan régi gyerekkorában, arról nincs kétségem, de végtelenül elszomorít, ha ez még mindig így van. És persze, itt is kiderül, hogy még a legfélelmetesebb tanárban is van jó, amit majd hosszabb távon a gyerekek értékelni fognak, ha máshol nem, hát ebben a könyvben mindenképp. A dőlt betűkkel szedett versidézetek ugyanis nem csak a könyv főhőseinek, hanem a könyvet olvasó tizenegy éves gyerekeknek is ismerősek lehetnek. S ha nem, hát a szüleikkel, testvéreikkel, osztálytársaikkal együtt, vagy csak simán egyedül, utána is nézhetnek az interneten vagy a könyv legvégén található felsorolásban. Akinek tetszett az Egy ropi naplója sorozat, az a Banya-vészt is imádni fogja, ami ennél már csak akkor lehetett volna jobb, ha a tanár esetleg élből jófej.

Übercuki könyv, übercuki rajzok, rövid mondatok, egyszerű üzenet: ne aludj el. És hát ne legyen illúziója egyik szülőnek sem: ettől a könyvtől senki sem fog elaludni. Se mi, sem pedig a gyerekeink. Tényleg nem. De talán nem is ez a célja a könyvnek. Az viszont igen, hogy újra és újra fel kelljen olvasni. Abban persze nem volnék biztos, hogy azért, mert a gyerekeink szeretnék újra meghallgatni, vagy azért, mert mi magunk, mindenesetre unalmas jó sokáig nem lesz ez a könyv. És hacsak nem váltunk, akkor jó sokáig nem is fognak a gyerekeink elaludni. Szóval inkább nappal meséljük. Akkor többet lehet újrázni.